Izajás könyve, 57
1. Az igazak meg elvesznek, s nem veszi szívére senki. Eltûnnek a jámborok is, senki sem figyel föl rá. Igen, a gonoszság miatt elvétetik az igaz,
2. hogy végül békére leljen. Megpihennek nyugvóhelyükön mind, akik az igaz úton járnak.
3. Ti meg, boszorkányfiak, gyertek ide, ti, házasságtörõ asszony s céda nõ ivadéka.
4. Kit csúfoltok, kire tátjátok ki a szátokat, és kire öltitek ki a nyelveteket? Nem ti vagytok a gonoszság gyermekei, a hazugság fajzata?
5. Vágyban égtek a terebintek alatt, és minden zöldellõ fa alatt. Csecsemõket áldoztok a völgyekben, és a sziklák hasadékaiban.
6. A patakvölgyekben a sima kövek - íme az örökséged, az osztályrészed. Nekik öntöttél ki italáldozatot, és mutattál be ételáldozatot. S ezt én mind jó néven vegyem?
7. Magasba nyúló hegyen helyezted el ágyadat, oda kapaszkodtál fel, hogy áldozatot mutass be.
8. Az ajtó és az ajtófélfa mögött helyezted el bálványaidat, és hûtlenül elhagyva megvetetted ágyadat, majd belefeküdtél és kiszélesítetted. Szövetséget kötöttél azokkal, akiknek ágyát megszeretted. Nyilvánosan összeadtad magad velük, szemedet a bálványokra vetve.
9. Olajjal ékesítetted magad Melech számára, bõven használtad kenõcseidet. Messze földre elküldted követeidet, és egészen a Seolig alázkodtál.
10. Hosszú utadon elfáradtál ugyan, de mégsem mondtad: Kár volt érte! Erõid megújulását érezve nem merültél ki mégsem.
11. Kitõl rettegtél és kitõl féltél, hogy hûtlenül elhagytál, hogy rólam megfeledkeztél, és nem gondoltál rám? Talán, mert hallgattam, s bezártam a szemem, azért nem féltél tõlem?
12. De most tudtodra adom igazságodat, és a tetteidet, amelyek mit sem használnak neked.
13. Ha majd sírva könyörögsz, akkor mentsenek meg utálatos bálványaid! Csakhogy a szél elsodorja õket, elragadja, mint a fuvalom. De mind, aki bennem bízik, az örökli a földet, és birtokába veszi szent hegyemet.
14. Ez fog hallatszani: Csináljatok utat, nyissatok utat, egyengessétek az ösvényt és távolítsatok el népem útjából minden akadályt!
15. Mert ezt mondja a Fölséges és Magasztos, aki az örökkévalóságban lakik, és akinek Szent a neve: "Én a magasságban, a szent helyen lakom, de a megtört és alázatos szívûekkel is ott vagyok, hogy új életet adjak az alázatos lelkeknek, és új életre keltsem a megtört szíveket.
16. Nem akarok én örökké perlekedni, és nem haragszom mindvégig. Mert akkor elepedne színem elõtt a lélek, a lélek, amelyet én teremtettem.
17. Gonosz kapzsisága miatt haragudtam meg népemre, azért rejtettem el arcomat, és haragomban sújtottam le rá. Mint a lázadó, ment a maga választotta úton,
18. de én láttam az utat, amelyen elindult. Meggyógyítom azért és megvigasztalom, vigasztalást nyújtok neki és azoknak is, akik gyászolják.
19. A hála gyümölcsét teremtem meg ajkán. Békesség, békesség a távol és közel levõknek! - mondja az Úr. Igen, meggyógyítalak."
20. De az istentelenek olyanok, mint a háborgó tenger, amely nem bír megnyugodni, csak sarat és iszapot vetnek fel hullámai.
21. "Nincs békéjük az istenteleneknek" - ezt mondja az én Istenem.