Jób könyve, 17

11. Napjaim elenyésznek, terveim meg egyre távolabb kerülnek, a szívem rostjait szétmarcangolták.

Kapcsolódó versek Jób könyve, 17:

A Job 17. fejezetében a főszereplő továbbra is gyászolja nehéz helyzetét és a remény hiányát, amelyet a jövőben érez. Úgy érzi, hogy megveti barátai és Isten elhagyta. Az alábbiakban öt vers található az ebben a fejezetben tárgyalt témákkal kapcsolatban:

Zsoltár 88:8: "Kihúztam az ismerőseimet a szemedből; rémületet tettem magamnak. Bezárultam, és nem tudok elmenni." Ez a vers azt a magányt ábrázolja, amelyet a munka érez, és hogy miként költözött ismerőseitől a szenvedés miatt, amelyet átél.

Ézsaiás 53:3: "Megvetették, és a leginkább elutasították a férfiak, a fájdalom embere és a munkában tapasztalt ember; és mivel az egyik ember elrejtette az arcukat, megvetettük, és mi egyáltalán nem tettük meg. " Ez a vers arról szól, hogy miként érzi magát a barátai és még Isten is megvetettnek és elutasították.

Zsoltár 88:15: "Szomorú vagyok, és hamarosan meghalok a fiatalságomtól; a rémületeket hordozom, amelyeket provokáltam, és teljesen kétségbeesett vagyok." Ez a vers leírja Job kétségbeesett állapotát, amely úgy érzi, hogy ifjúságától a szenvedés súlyát hordozza.

Sirmations 3:18: "És azt mondta: az erőm és a reményem az Úrban elfogyasztott." Job úgy érzi, hogy elvesztette minden erejét és reményét, különösen Istennel kapcsolatban, és hogy nincs más, amit meg kell tartania.

Zsoltár 22:14: "Vízként öntöm ki, és minden csontom szorong; a szívem olyan, mint a viasz, a bél közepén olvadva." Ez a vers szemlélteti a munka fizikai és érzelmi gyengeségét, összehasonlítva azt vízzel és megolvasztott viaszmal.